A lovak fejlődése

Eohippus – kb. 60 millió éve jelent meg

Mesohippus és Miohippus – kb. 25-40 milló éve  jelent meg

Mercyhippus
A Miohippus-ból alakult ki. Még mindig több ujja volt, de már a testsúly nagyrésze a középső ujjon volt. Lábain már pata volt.

Pliohippus – kb. 6 millió éve jelent meg.

Az első ősló melynek minden lábán egy ujj volt. Ujjain a mai lovakéhoz teljesen hasonló pata volt.

Equus caballus – kb. 1 millió évvel ezelőtt jelent meg.

Nem más mint a ma élő ló. Később több változat is kialakult.

Őseink lovai:

A honfoglaló magyarok lova kb. 140 cm marmagasságú, zömök testalkatú állat volt. Színe főleg fakó, egérfakó, és pej lehetett. A kalandozó hadjáratokkal kapcsolatos adatokból arra következ-tethetünk, hogy ez a jelentéktelen külsejű ló bámulatos menet-teljesítményekre volt képes.
A középkorban feltehetőleg ez a kis testű, de igen erős, fürge és roppant kitartó lótípus adta az ország lóállományának döntő többségét. A honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencébe behozott lótípust legalább a XII. századig idegen fajtabeütés nélkül tenyésztették.

A lótenyésztés országos jelentőségére számos Csikó-, Ló-, Mén- előtagú földrajzi név is utal (pl. Csikóspuszta, Csikóstőttös, Lókút, Lórév, Lovas, Lovasberény, Lovasfok, Lovászi, Lovászhetény, Lovászpatona, Ménfőcsanak, Méntelek). A magyar ló mint hadműveleti eszköz iránt évszázadokon át jelentős külföldi kereslet mutatkozott. A lókivitelt már a X. században is vámokkal szabályozták, Szent László és Könyves Kálmán törvényei pedig megtiltották. Anjou uralkodóink és Mátyás idejében viszont rengeteg lovat vittek ki olasz és francia földre, s annak csak I. Ulászló, majd II. Lajos ismételt tilalmi rendeletei vetettek véget.

Kisbéri félvér:

EREDETE

A fajta a Komárom megyében a Győrt és Székesfehérvárt összekötő út mentén fekvő hajdani kisbéri Batthyány-birtok területén alakult ki, midőn I. Ferenc József császár az 1853-ban elkobzott birtokon egy nemes vérű katonai ménes kialakítását rendelte el. „Nemes vérű” lovon akkoriban minden kétséget kizáróan angol telivért értettek, de a terv szerinti 300 angol telivér anyakanca összehozatala még az Osztrák-Magyar Monarchia számára is megoldhatatlan feladatot és anyagi terhet jelentett. Ezért az angol telivér importok mellett nagylétszámú egyéb állományt telepítettek Kisbérre az akkori kincstári és udvari ménesekből és a jelentősebb magánménesek állományából. Ezt az alapjában vegyes származású (arab, cserkesz, spanyol, piberi, norfolki, percheron, mecklenburgi stb) de típusában és küllemében gondosan válogatott állományt több generáción keresztül folyamatosan angol telivér ménekkel fedeztették. A ménes első parancsnoka Franz von Ritter altábornagy a nagy értékű, és a minőségi lótenyésztés számára nagy jelentőségű angol telivér méneket a ménes állományának fedeztetésén túl a közrendelkezésére is bocsátotta. E gyakorlat következtében már 1855-tól általánossá vált Kisbéren, hogy az angol telivér törzsmének a ménesi kancák mellett a magántenyésztők telivér vagy félvér kancáit is fedezhették. A ménesben a kiváló telivér mének hatására kialakult egy angol telivérhez közel álló, de annál tömegesebb, feltétlen nyugodtabb, nagyobb munkakészségű és korrektebb küllemű hátasló típus. Az így előállított félvér mének az országos fedezőmén igényt teljes mértékben kielégíteni, és a telivért pótolni tudták. Másod-, harmadosztályú telivér mének helyett Kisbér elsőrangú félvéreket tenyésztett a köztenyésztés számára.

 

JELLEMZŐI

Az angol telivér jellegéhez közel álló, elegáns, nemes, szilárd szervezetű hátas, amely könnyebb hámos munkára is alkalmas. Feje nemes, szikár, egyenes profilvonalú. Nyaka hosszú, jól ívelt, többnyire középmagasan illesztett. Marja magas, hosszan hátba nyúló. Háta közepesen hosszú, esetenként kisfokban előremélyedt. A far elég terjedelmes, közepesen széles, elég jól izmolt almafar. Lapockája dőlt, hosszú, eléggé szabad mozgású, de e tekintetben kifogásolható egyedekkel is találkozunk. A mellkas a magas félvér jellegnek megfelelően mély és kevésbé dongás. A lábak szárazak, szikárak, a lábállás rendszerint szabályos. Esetenként kissé fűzött szárak, franciásság, hátul kisebb terjedelmű csánkok, kisfokú tehenesség elofordul.

Méretei:
marmagasság bottal: 163-168 cm, 
szalaggal: 173-178 cm, 
övméret: 186-195 cm, 
szárkörméret: 20,5 - 21,5 cm.
Színe: leggyakoribb színe ma a sárga, ritkábban a pej, de előfordul szürkében és ritkán feketében is.

Nóniusz:

EREDETE

A napóleoni háborúk során az osztrák császári hadak a francia rosiéresi ménesből több fiatal mént zsák-mányoltak, köztük egy Nonius nevű világospej anglo-norman mént is, melyet 1816-ban Mezőhegyesre osztottak be. Nonius Senior 1816-tól 17 éven állt a tenyésztésben, ez idő alatt 368 kancát fedezett, amely fedezésekből született utána 79 mén és 122 kancacsikó. Utódai közül 15 törzsmén fia fedezett összesen 100 tenyészéven keresztül Mezőhegyesen. Ivadékaival szoros rokontenyésztést űztek, melynek következtében kialakult a fajta konszolidált jellege, és az a kor követelményeinek megfelelő középnehéz katonai hátas és hámos típus, melyet az akkori hadsereg leginkább igényelt. A széles körben használt beltenyésztés azonban nemcsak előnyökkel járt, hanem kialakultak bizonyos küllemi hibák is, melyeknek kiküszöbölésére kiváló, szilárd szervezetű angol telivér méneket alkalmaztak. 
A századfordulót nem sokkal megelőzően fedezett Mezőhegyesen az a négy törzsmén, amelyek utódaikon keresztül több generáción át rögzítették és alakították a fajtát. Ezek a Nonius XXIX, Nonius XXXI, Nonius XXXVI és Nonius XLII, amely mének genealógiai vonalát egy 1943-ban kelt rendelet alapján az előbbi felsorolás sorrendjében A; B; C; D vonallal illetik. Ez a besorolás mind a mai napig fennmaradt annak ellenére, hogy 1965-ben a törzsmének számozását újból 1-gyel kezdték, tekintet nélkül a korábbi vonalbeosztásra. A II. világháború után a ló katonai hasznosítása gyakorlatilag megszűnt, és a nóniusz főleg az Alföld igáslovaként vált kedveltté. 
1989-től, a Nonius Lótenyésztő Országos Egyesület megalakulásától kezdődően ismét a fajtatiszta tenyésztés és a génmegőrzés a meghatározó tenyészcél.

KÜLLEME

A fajta származását tekintve tömeges angol félvér a melegvérű igás lófajták egyik legtömegesebbike. Az idők során két fő típusa alakult ki a nagyobb és általában fekete színű mezőhegyesi, és a kisebb, szikárabb és főként pej színű hortobágyi. A két tájfajta között egyre csökken a genetikai különbség, de a típus különbözősége jól szembeötlő. A nóniusz legfőbb jellegzetessége a test nagyságával arányos, kissé durva félkos - esetenként kosfej. Nyaka - az arab és spanyol-nápolyi nagy befolyású ősöknek köszönhetően - magasan-, a telivérezett egyedeknél középmagasan illesztett középhosszú, olykor rövid, nem eléggé ívelt. Marja középmagas, izmos, telt. Háta hosszú, középhosszú, széles, jól izmolt. Fara elég nagy terjedelmű, enyhén lejtős, hossza nem éri el a félvér lovak farhosszúságát. Mellkasa dongás, kevésbé mély. Igás jellegének megfelelően szügye széles, igen jól izmolt. Ízületei terjedelmesek, inai szárazak. A hasonló testnagyságú és tömegű európai melegvérű fajták között a nóniusz rendelkezik a legszárazabb inakkal és ízületekkel. Lábhibák előfordulnak, ennek ellenére küllemében elég egyöntetű. 

Méretei: 
bottal mért marmagassága: 155-165 cm, 
szalaggal mért marmagassága: 167-180 cm, 
övmérete: 180-210 cm, 
szárkörmérete: 22-24 cm.
Színe: pej, sötétpej, fekete.

Gidrán:

 

EREDETE

A fajtaalapító Gidran Szenior mént báró Fechtig vásárolta Egyiptomban 1816-ban. A kis sárga arab mént 1818-ban Bábolnára osztották be, ahol 6 törzsmént adott. Ezek közül Gidran II nevű fia került Mezőhegyesre, ahol vegyes holsteini, mecklenburgi, magyar, erdélyi, arab és moldvai kancaanyagot fedezett. A méneseket ebben az időben szín szerint csoportosították. Mikor az 1840-es évek elején az akkori ménesvezető gróf Hadderg altábornagy - korának egyik kiváló hyppológusa - az egyes ménesek állományát származásilag is feldolgozta derült ki, hogy az ún. „sárgaménes” állománya túlnyomórészt a Gidran II. ivadékokból, illetőleg ezek leszármazottjaiból áll. A rokontenyésztés elkerülése, valamint a fajta küllemi és teljesítmény-értékének javítása érdekében előszeretettel alkalmaztak angol telivér méneket, melyek ivadékai közül a kancákat egy-két generáció után fajtatiszta gidrán ménnel visszakeresztezték. A telivér apaságú (F1) méneket egészen kivételes eseteket leszámítva a tenyésztésből kizárták. 1920. március 20-án a román megszállást követően az akkor leltár szerinti 98 gidrán kancából a román királyi csapatok 74 kancát hadizsákmányként magukkal vittek. 11 kanca a harcok során elkallódott, mindössze 13 egyed maradt meg. Ebből az igen súlyosan megfogyatkozott állományból 1944-re sikerült a kancalétszámot 90-re fejleszteni, mikor is a II. világháború következtében beállott veszteségek miatt 1948-ban 28 kanca érkezett vissza a németországi Bergstettenből. 
A két világháború közötti időszakban az állomány konszolidálására a korábbi ellentmondásos tapasztalatok miatt csak kisebb mértékben használtak telivér méneket, ehelyett kisbéri-félvér (Maxim V, Kozma III) és arab (Mersuch III, Siglavy VI, Gazal III) ménekkel próbálkoztak igen jó eredménnyel. Ez idő tájt konszolidálódott a fajta anglo-arab jellege, eltűntek a használatbeli problémák, s minden tekintetben egy igen kiváló értékes állomány alakult ki viszonylag rövid idő alatt.

KÜLLEME

Erőteljes szervezetű, nagyrámájú, elég tömeges, középnehéz hátas és hámos típusú fajta. Feje a testtömeggel arányos nagyságú, középmagasan tűzött, egyenes profilvonalú, esetenként kisfokban burkolt. Nyaka középmagasan illesztett, közepesen hosszú, kifejezett baltavágással. A méneknél általában jól ívelt, de az alacsonyan illesztett izomszegény nyak a kancáknál is tenyésztésből kizáró tényező. Marja kifejezett, hosszan hátbanyúló elég jól izmolt. Háta közepesen hosszú, nagy számban vannak hosszabb törzsű egyedek. Ágyéka közepesen hosszú, elég feszes. A szügy széles, jól izmolt, a mellkas többé-kevésbé mély, jól dongázott.

Méretei:                            
marmagasság bottal: mének 160-168, kancák 155-167 cm, 
marmagasság szalaggal: mének 173-180, kancák 165-177 cm, 
övméret: mének 188-200 cm, kancák 185-198 cm, 
szárkörméret: mének 21-23 cm, kancák 20-22 cm.

Az anglo-arab hatás ellenére jelenlegi állományunk feltűnően erős csontozatú. Az erőteljes szervezet kifejezésre jut a tömegességben is. Ennek oka, hogy az utóbbi 20 évben alkalmazott mének esetében a nagy rámának kitüntetett szerepe volt (Gidran IV, VIII, X, XI). A jövőben célkitűzés a testtömeg megőrzése mellett a nemesség, az elegancia fokozása. A lábszerkezet többé-kevésbé szabályos, az állomány durva lábszerkezeti hibáktól mentes. A mozgás közepes hosszúságú, akciójában, rugalmasságában gyakran javításra szorul.

Furioso-North Star:

 

 

EREDETE

Az 1785-ben alapított mezőhegyesi ménesben kitenyésztett fajta, emiatt korábbi neve mezőhegyesi félvér. A fajta kialakulása 1841-től veszi kezdetét, amikor a 3. és a 8. számú pej ménes kancáit a gróf Hardegg altábornagy mezőhegyesi ménesparancsnok által lichteinstein hercegtől vásárolt Furioso nevű pej angol telivér ménnel kezdik fedeztetni. 1852-ben Mezőhegyesre került a lovag Waljemare tábornok által Angliában vásárolt North Star nevű angol telivér mén, amelyik 6 éven át fedezi a pej ménes főleg angol hátterű kancáit. 1867 után Kozma Ferenc irányítása alatt a két mén ivadékait egymás között tudatosan tenyésztették és egyéb angol telivér vonalat csak anyai ágon engedtek az állományban érvényre jutni, és az ilyen telivérezett kancákat Furioso vagy North Star ménnel minden esetben visszakeresztezték. 
Ezen alaposan kigondolt és precízen végrehajtott, mai napig korszerű tenyésztési szisztéma eredményezte a mezőhegyesi ménes és a mezőhegyesi lófajták mindmáig nosztalgiával emlegetett fénykorát. Ennek a következetesen végrehajtott tenyésztési módszernek eredményeképpen a mezőhegyesi félvér Magyarország legtömegesebb angol félvér fajtája lett. A fajta egyedei az ország legjobb igáslovai voltak, de hintóslovakként is kitűnően beváltak különösen a nehéz és hosszú utakon. Egyesek közülük, mint vadászlovak értek el szép sikereket, a katonaságnál pedig hátaslóként voltak keresettek. Népszerűségüket külön növelte, hogy erőteljes csontozatuk ellenére is finomságot és élénk vérmérsékletet mutattak.

JELLEMZŐI

Nemes, tömeges angol félvér. Középnehéz hámos és hátas típus. Küllemi korrektségére mindig nagy gondot fordítottak. Nagy rámájú, erős testalkat jellemzi. Középnehéz hámos és hátas típus. Feje egyenes vonalú, nemes. Hosszú, karcsú, izmos, középmagasan illesztett nyaka van. Baltavágása kifejezett, hosszú, magas, izmos mar jellemzi. Háta középhosszú vagy rövid, kötése feszes. Fara jól izmolt, többnyire tojás vagy dinnyefar. Mellkasa mély, de emellett elég dongás is. Hosszú, széles, dőlt lapockája van. Küllemi korrektségére mindig nagy gondot fordítottak. Lépése, ügetése térnyerő, lendületes vágtájú.

Méretei:
marmagasság bottal: 160-165 cm, 
szalaggal: 167-175 cm, 
övméret: 185-195 cm, 
szárkörméret: 21-22 cm.
Színe jellemzően pej, esetenként fekete és sárga is előfordul.

Shagya-arab:

 

 

 

EREDETE

Csekonics József, a mezőhegyesi ménes alapítója és első parancsnoka javaslatára 1789-ben az udvari haditanács rendeletet hozott gróf Szapáry József Győrhöz közeli bábolnapusztai birtokán egy katonai ménes alapításáról. A ménes kezdetben a mezőhegyesi vágómarhák pihentetőállomása és Mezőhegyes fiók-ménese volt. A későbbiekben azonban bebizonyosodott, hogy Bábolnát meglehetősen nehézkes Mezőhegyesről igazgatni, és ezért önálló intézménnyé szervezték. Egy 1816. március 18-án kelt határozat előírja, hogy a jövőben a bábolnai kancákat csak keleti vérű mének fedezzék. Ez időtől származtatjuk Bábolna önálló tenyészirányát és a bábolnai arab lótenyésztés kezdetét. Ebben az évben a napóleoni háborúk során 5 keleti vérű Franciaországból zsákmányolt mén, majd báró Fechting Közel-keleti útjáról hozott két mén és egy eredeti arab kanca került Bábolnára

 

JELLEMZŐI

A Shagya-arab az arab fajtajelleget magán hordozó, de a telivér arabnál tömegesebb, nemes, arányos, elegáns ló. Feje száraz, nemes, ék alakú, széles homlokkal, kiemelkedő szemboltozattal, kint ülő, sötét színű, értelmet sugárzó szemekkel, finom orrcimpákkal, melyek izgalmi állapotban szinte négyzetszerű alakot öltenek. A fülek kicsik és kecsesek, hegyük egymás felé görbül. A nyak magasan illesztett, mérsékelt hosszúságú és ívelésű, melyet vékony szálú sörény díszít. A mar jól izmolt, a hát középhosszú, rugalmas, amely jó kötéssel kapcsolódik a jól izmolt farhoz. Jellemző a magas faroktűzés és zászlós faroktartás. Kívánatosak továbbá az izmos, dőlt lapocka és felkar, a terjedelmes, tiszta, száraz izületek, a tiszta szárak, a szabályos ép paták. Lépése energikus és gyors, ügetése lendületes, rugalmas, vágtája kerek, gördülékeny, tért nyerő.

Méretei:
marmagasság bottal: 152-160 cm, 
szalaggal: 163-172 cm, 
övméret: 178-187 cm, 
szárkörméret: 19-20 cm.
Színe leggyakrabban szürke, de pej, fekete, sárga is előfordul.

Lipicai:

EREDETE

A fajta eredete több mint 400 évre nyúlik vissza, amikor 1580. május 19-én döntés született egy hercegi ménes felállításáról a köves, karszttetőn fekvő Lipizzán. A császári udvar számára kívántak itt kiváló, nagy tűrőképességű, a pompát, a gazdagságot minden jellegében mutató lovat előállítani. A tenyésztés a kor divatjának megfelelően spanyol lovak-kal indult, de egész Európában kutattak olyan mének és kancák után, amelyek a kívánt célt biztosítani látszottak. A fajta kiala-kításában összesen 8 mén vett részt, amely egy-egy ma is elismert vonalat alapított. Elsőként az ugyancsak spanyol ősöktől de a dán királyi ménesben 1765-ben született Pluto nevű szürke mén került Lipicára. Pluto-t követte 1774-ben a nápolyi királyság legjobb spanyol fajtájú méneséből származó fekete Conversano. A csehországi Kladrubból érkezett az 1779-ben született fakó mén, a modern fogatsportban kiemelkedő teljesítményt nyújtó Favory törzs alapítója. Favoryval együtt vásárolták meg a lipicai ménes számára az 1773-ban Spanyolországban született ekkor már 10 éves Maestosot is. 1803-ban vétel útján került a ménesbe a Nápolyból származó pej színű, akkor 13 éves Neapolitano. Az 1800-as évek elejére a Lipicán kialakult ménes sem tudta magát távol tartani az előző évszázadok kiemelkedő tenyészhatású fajtájától, az arabtól. Így 1816-ban megérkezett a Schwarzenberg herceg által 1811-ben elletett Siglavy nevű saját tenyésztésű, de eredeti arab ősöktől származó arab mén, mint a hatodik eredeti lipicai törzs megalapítója.
Az évszázadok történelmi viharaiban a ménes nem mindig folytathatta kívánatos, nyugodalmas életét. A különféle háborúkban az idegen kézre jutás félelme miatt a ménes többször kényszerült menekülésre. Több esetben evakuáltak hosszabb-rövidebb időre Magyarországra is, így pl. 1809-1815 között 6 évet élt a ménes Mezőhegyesen. Az 1815-ös visszavonuláskor Mezőhegyesen maradtak az alkatban, tömegben meglévő pluszvariánsok. A lipicai ló mezőhegyesi korszakában jelent meg a hetedik törzs, a gróf Bethlen Pál erdélyi ménesében született Incitato ivadékaiból. A nyolcadik törzs, a Tulipán a Jankovich-Bésán család Horvát-Szlavóniában fekvő terezováci birtokán született eredeti spanyol kancából. A Tulipánok főként a horvát és romániai ménesekben fedeztek, innen kerültek leszármazottaik révén a fajtába.

 

JELLEMZŐI

Több mint 400 éves tenyésztői múltja miatt meglehetősen konszolidált fajta, ennek ellenére az egyes országokban némi küllemi sajátosságok, különbözőségek tapasztalhatók. A lipicai fajta jellegzetessége a testtömeghez képest elég nagy kosfej, amely azonban nem durva. A romániai és horvát-országi tenyészetekben a fej profilvonala csak egész enyhén ívelt, inkább az egyenes fej az általános. Szemei nagyok, élénkek, értelmet mutatók. Feje inkább alacsony tűzésű. Nyaka ívelt, izmos, magas illesztésű. Ebből adódóan marjára ráborul gazdag izomzata, és a mar elmosódott. Háta közepesen hosszú, széles, jól izmolt, ennek ellenére gyakran puha. Ágyéka hosszú, széles, jól izmolt, erős, ezért jól kötött. Fara kifejezetten széles, igen jól izmolt, alma- vagy dinnyefar. Igás, hintós jellegének megfelelően szügye széles, feltűnően jól izmolt. Mellkasa inkább dongás, mint mély, ami maga után vonja lapockájának meredekségét. Ízületei, inai szárazak, szikárak, csontjai tiszták. Hátulsó lábai gyakran kardosak, és elől-hátul előfordul a kissé meredek csüd. Küllemi jellegéből adódóan mozgása nem túl térölelő, hanem igen akciós.

 

Méretei:
marmagasság bottal: 152-162 cm, 
szalaggal: 163-171 cm, 
övméret: 185-197 cm, 
szárkörméret: 21- 23 cm. 
Színe általában szürke, de kisebb gyakorisággal előfordul a fekete, és a pej színváltozat is.

Hucul:

EREDETE

A lófajta „hucul” neve - eltérően más lófajtáktól - nem egy-egy kiváló törzsalapító-tól vagy kitenyésztési helytől származik, hanem egy népcsoporttól. A Kárpátokban, a Tisza, Prut, Brodina forrásvidékén Bukovina, Gallicia és az egykori Magyarország határvidékén élő hucul nép kezén alakult ki ez a több évszázados múltú primitív lófajta. Brehm 1876-ban írta, hogy minden riadozás nélkül húzza terhét a meredek hegyoldal kígyózó ösvényein, biztosan lépked a szakadékot áthidaló pallón, és vígan üget a vadregényes tölgyesek és fenyvesek hűvös útjain. Fajtáról ekkor még nem beszélhetünk, hiszen nincs szigorú tenyésziránya. A hegyi környezetben végzett folytonos munka, a rendkívüli hideg télben és forró nyárban való állandó szabadtartás, a több mint 2000 méter magasságban, hegyi környezetben nyújtott nagyon is szerény takarmányozás, az a nyers bánásmód, amellyel minden ősi lovas nép a maga lovával bánik, igénytelen, szívós, hihetetlenül ellenálló típust alakított ki.

 

JELLEMZŐI

A középhosszú, gyakran hosszú nyak vastag, széles és izmos, a tarkótól a marig széles egyenes vonalú. A bőséges üstök és sörény dús, vastag szálú, a csikókon hosszú ideig felálló. Gyakran elfedi a szemeket, a homlokot és a mart. A mar rendkívül széles, lapos, és izmosan párnázott. A vállak szélesek, meredek lapockák jellemzik. A szügy és a mellkas széles, igen mély, és nagyban hozzájárul a hucul testalkatának zömökségéhez. A hát feltűnően hosszú és széles. Jellegzetes hucul tulajdonság a túlnőttség is. (Ez azt jelenti, hogy a farbúbmagasság nagyobb a marmagasságnál.) A mély törzs és a mellkas rövid lábakon nyugszik. A lábak erősek, az alkar és a combcsont erőteljes izomzattal borított. A paták kicsinyek, kemények, jól formázottak, patkolás nélkül is igen ellenállóak. 

A kancák jellemző méretei:
marmagasság bottal: 131-142 cm, 
övméret: 160-170 cm, 
szárkörméret: 16-18,5 cm. 
Színe legtöbbször őzszínű pej, többé-kevésbe fakó, vagy egérszürke szőrökkel keverve. A gesztenyepej, a sötétpej, a nyári fekete is gyakori, előfordul fakó és fekete is.

 Angol telivér:

 

 

EREDETE

Az angol telivér ló kialakulását három tényező az angol állattenyésztési kultúra, a lóversenyzés és a kedvező környezeti feltételek szerencsés együtthatásának köszönhetjük. Az ősi kelta lovak angliai leszármazottja az angol és ír szigeteken őshonos galloway keleti ménekkel való tenyésztése révén alakult ki az a szilárd szervezetű, kitartó gyors lótípus, amely az angol telivér fajta kiinduló állományát jelentette. Különösen a XVI-XVII. század volt a keleti befolyás kora, és ez idő alatt mintegy 160 mén érkezett Keletről Arábiából, Török-országból és Berberisztánból. Ezek közül három a törököktől zsákmányolt és 1687-ben Angliába küldött Berley Turk, az 1706-ban Arábiában vásárolt Darley Arabian és a kalandos körülmények között Angliába került Godolphin Arabian (egyes források szerint Godolphin Barb) alapított olyan vonalat, hogy leszármazottaik a modern telivértenyésztésben is fennmaradtak. A többi ménvonal fokozatosan eltűnt a származási táblákról és ma elmondható, hogy valamennyi angol telivér apai ágon e három mén valamelyikére vezethető vissza. 
Magyarországon az angol telivér meghonosítása Széchenyi István és Wesselényi Miklós nevéhez fűződik. Széchenyi 1815. október 19-én megkezdett első angliai útján felhívja a hazai közvélemény figyelmét az angliai lóállományra és a lóversenyzésre. 1816-ban 21 lovat vásároltat, s ezt továbbiak követik. 1822-ben Wesselényi Miklóssal együtt 19 lovat és 2 csikót vásárolnak. Ugyanezen évben kezde-ményezik a hazai versenyek megszervezését, 1824-ben létre is jön a „Pályafuttatási Társulat”. Az első magyarországi méneskönyvet 1832-ben adták ki. 
A magyar tenyésztésű telivérek legjobb eredményeiket a XIX. század utolsó negyedében érték el az Epsom Derby nyerő Kisbér és az 54 versenyben veretlen „csodakanca” Kincsem eredménye mindmáig megdönthetetlennek látszik. Az utóbbi időkben Imi (1953) és Imperiál (1960) verseny- és tenyészeredményei voltak kiemelkedőek.

 

JELLEMZŐI

Atlétikus alkatú, feje száraz, a másodlagos ivarjelleg kevésbé kifejezett. Nyaka hosszú, egyenes, a baltavágás kifejezett, a mar hosszú, izmos, kiemelkedő. Háta középhosszú, az ágyék feszes. Fara hosszú, jól izmolt, gyakőan egyenes. Mellkasa inkább mély, mint dongás. Lapockája jól izmolt, dőlt. Végtagjai szikárak, igen jól inaltak. Csüdje hosszú, esetenként puha. Lábállása elöl gyakran franciás, hátul nyitott csánkok jellemzőek. Mozgása lapos, tért nyerő, különösen vágtában haladós. E jármódban a világ leggyorsabb lova. Színe túlnyomórészt pej, emellett sárga, fekete és szürke is elég nagy gyakorisággal fordul elő.

Méretei:
marmagassága bottal mérve: 150-170 cm, 
szárkörmérete: 18-22 cm.
Méreteit tekintve a fajtán belül igen nagy változatosságot találunk.

Arab telivér

EREDETE

Az arab ló a legrégibb kultúrfajták egyike, hatása szinte minden másik kultúrfajtában megmutatkozik. Az arab ló őse az időszámítás előtti korokban Közép-Ázsiából kiindulva elterjedt Mezopotámiában, az ősi Egyiptomban, az Arab félszigeten egészen a Pire-neusokig. A mozgékony, kitartó, szívós, igénytelen lovak a hadászatban is igen nagy jelentőségűnek bizonyultak. A különféle arab törzsek főként lovaiknak köszönhették hadi sikereiket a sivatagban vívott harcukban. Az egyes beduin törzsek különösen kitűntek lovaik kiváló minőségével. A lónemesítést a mohamedán vallás is erősítette, a leghíresebb kancacsaládokat Mohamed kancáira származtatják vissza. A XVI-XVIII. században Európában is elterjedt az arab ló. Részben a török hódításnak következtében az itt talált lóállományt nemesítették arab ménekkel, a későbbiekben pedig már tudatos expedíciókat szerveztek arab lovak beszerzése céljából. Ez idő tájt alapították a legismertebb arab lovat tenyésztő méneseket (Bábolna (1789), Radautz (1812), Janow Podlawski, Tyerszk), s szerte a világon elterjedt az arab lovak tenyésztése.

 

JELLEMZŐI

Az arab ló a szépség, a nemesség és az elegancia megtestesítője. Feje kicsi, száraz csukafej széles tarkóval és homlokkal, apró fülekkel, kinnülő, nagy szemekkel. A fej eleganciáját a tág orrnyílások, a finom bor és a jól látható erek fokozzák. Nyaka karcsú, jól ívelt, hosszú, finom hosszúszálú sörényszőrökkel. Marja kifejezett, a hát és különösen az ágyék rövid (az arab lónak csak 5 ágyékcsigolyája van), a far általában egyenes, kis terjedelmű, ösztövér izomzatú. A farok magasan tűzött, mozgásban a farokrépát magasan tartja. Szügye, mellkasa nem túl mély, esetenként izomszegény benyomást kelt. A végtagok szikárak, acélosak. A paták kicsik, szilárd szerkezetűek. Lábállására elöl a kisfokú faranciásság, hátul a tehenesség jellemző. Mozgása rugalmas, tért nyerő, kecses, légiesen könnyed.

 

Méretei:
marmagasság bottal: 147-155 cm, 
szalaggal: 153-165 cm, 
övméret: 173-180 cm, 
szárkörméret: 17,5-19 cm.
Színe legelterjedtebb a szürke, de pej, fekete, sárga is egyre nagyobb gyakorisággal fordul elő.

Oldal: lovak
Állatok - © 2008 - 2024 - allatok-rol.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat